Szitnyai Jenő emlékblog

Kopár István újra a Föld körül

A múlt. 5. rész.

2017. július 28. - A Tengerész

Szóval elfogytak a pénzek. A korábbi  szponzorok, az MKB meg a Postabank (emlékszik még valaki  a reklámokban hanyatt eső macival elkövetett giga szélhámosságra  és mennyi is volt még azóta és természetesen következmények nélkül), akárcsak a Széles Gábor által birtokolt ex szocialista nagyüzem a Videoton, sorba zárják be István előtt az ajtókat és a bukszákat.  A kikötő fejlesztése is csak hányódik a bürokrácia tengerén szóval megoldhatatlannak tűnő nehézségek minden vonalon. Pénzt kell valahogy szerezni! Istvánt erkölcsi érzéke megóvja mind a bűnös úttól, mind a szokásos becsületestől ( keress valakit aki bent van a jóban, szegődj táskahordozójává és akkor neked is leesik valami a népvagyon szétlopása során, ne feledjük 1994-et írunk), mindenki a saját szakmájából merít ihletet, ahogy Jókai adja egyik hőse szájába "szénégetőnek tőkén a szeme", tengerész előtt nyitva a világ, ha nem megy itt majd megy máshol. Korábban amikor az Amerikai Egyesült Államokban járt nagyon megtetszett neki az a praktikus élet ami ott van, megpróbálkozik hát hazai vállalkozásaihoz onnan pénzt szerezni. Elképzelhetetlenül nehéz döntés ez is, családostul kell áttelepülni hozzá Miamiba. Kopár igazi hazafi. Eddigi vállalkozásaiban mindig és mindenütt erősen motiválta, hogy nemcsak magának, de nemzetének is igyekezett dicsőséget szerezni. Vádolták "magyarkodással" is korábban, emiatt esett ki az akkor épp baloldali ( "baloldali"...jelent ez a szó még valamit? létezik olyan párt amire egyáltalán igaz?) kormány vezette itthoni TV műsorokból, de most arra kényszerül, hogy elhagyja a lobogót. Nem tervezi véglegesre, de belátja, hogy sem a tervei megvalósítása, sem a gyermekei jövője szempontjából nem folytathatja  itthon ő és a család. Miután a család letelepedését elintézte ismét itthon van, intézi kikötője ügyeit, próbál magyarországi partnereket szerezni  floridai chartervitorlázó vállalkozásához, de ebben is utoléri a korukat megelőzők sorsa, ami mára működő üzletág lett, akkoriban még  biztos kudarc volt.  Ráadásul a sokadik. Vékonyodnak a Hazával összekötő szálak. Visszarepül Floridába, tengeri útjai filmanyagából remél pénzt miközben elszántan kutat munka és üzleti lehetőségek után, menedzseli a családot, gyermekeinek jó iskolát keres, mindenre igyekszik odafigyelni. A pénzszűke továbbra is fojtogatja. Épp itthon intézi a kikötője ügyeit, amikor váratlan ajánlatot kap. Lehet belőle valami pénzt is csinálni. Még beleképzelni is hajmeresztő. Egy sikeres fiatal amerikai üzletembernek kedve lett Amerikában megvenni látatlanban(!), egy számára ismeretlen amerikaitól egy  37 lábas  ( 11,3 m hosszú) vitorlást, ami a dél-afrikai Durban kikötőjében áll. Előző gazdája Földkerülésbe kezdett vele, de miután áthajózta az Atlanti-óceánt elment a kedve az egésztől, a hajót Durbanben hagyta és hazarepült Amerikába normális szárazföldi életet élni. Egy hajó, ha magára hagyják rendkívül gyorsan kezd el lepusztulni. Nemcsak a karbantartás hiányzik, de a puszta használatnak a hiánya is  számtalan apró romlást indít meg. A vasúti sín jut eszembe róla ami ha járnak rajta a vonatok, sehol se rozsdás és fényes a sínkorona, de ha csak egy pár hétig nem mennek rajta a szerelvények nemcsak a sínkorona rozsdásodik, de a sínek oldala (!) is. Pedig ott nem koptatják a kerekek. Szóval a vevő valamilyen rejtélyes okból pont Istvánt találta meg az ajánlattal, hogy ugyanmár szálljon be a Durbanben a hajóba és vitorlázza azt haza neki Amerikába a Georgia-beli Savannahba! Mit tesz Kopár ha kap egy ilyen őrült ajánlatot? Naná, hogy elfogadja. A Salammbô viharvitorláival és egyéb fontos felszereléseivel 200 dolláros túlsúlyjeggyel Durbanbe repül, ahol szembesül a csődtömeggel. A hajó nemcsak az állás közben pusztult le, de az előző tulajdonosa se nagyon viselte gondját, röviden, amihez nyúl az nem működik. És mindehhez a nyakán a téli viharidőszak, amiben az egyik legnagyobb aktív hajótemetőt, Afrika déli csücskét az Agulhas fokot kell megkerülnie, ahol például 1968-ban a 29000 tonnás World Glory a 20 méteres hullámokban úgy tört ketté, hogy egyetlen ember sem élte túl. István  most egy számára teljesen ismeretlen, kifejezetten rossz állapotban lévő, hiányosan felszerelt vitorlással készül ilyen vizekre.  1995 február 13.-án reggel látta meg a hajót és 16.-án elindult vele, hogy a Durban-Savannah mintegy 8000 tengeri mérföld utat, "srégen" keresztbe az Atlanti-óceánon megtegye. A szűk három napot a hajó sebtében való felkészítésével, a legszükségesebb javításokkal, nagyjából alvás nélkül töltötte, az akár két hónapot is igénybe vevő úthoz az élelmiszerek bevásárlására kevesebb ideje volt mint egy szokásos hétvégi háromnapos ünnep előttihez. Alighogy elindult már 30 csomós szélben vitorlázott. Az ember haja az égnek áll olvasva második könyve erről szóló részleteit, hogyan kínlódott az állandóan széthulló szélkormánnyal és egyéb folyamatosan meghibásodó létfontosságú alkatrészekkel. Miután elfogyott az édesvize,   a hajó tengervízből ivóvizet elállító berendezése meg felmondta a szolgálatot, esővizet ivott. Egy dán teherhajó kevés híján legázolta, vészmanőverrel tudott tudott csak kitérni ( a vitorlásnak van előnye, de a teherhajón nem figyelt senki), de ettől szétszakadt egyik legfontosabb vitorlája a hátszélballonja. Amikor az esővíz is elfogyott, ki kellett kössön a Brazília legkeletibb csücskéhez tartozó szigeten, ahol elképesztően primitív körülmények közt élnek az emberek, viszont  segítőre talál a sziget katonai rendőrségének parancsnoka személyében, aki  mint IFOR katona teljesített szolgálatot a délszláv válság idején, na hol? Hát Magyarországon Pécsett, így Istvánnak megkülönböztetett elbánásban van része, ami tengerésznél a legfontosabb, telefonálni tud a családnak, hogy még él és jól van és ő is híreket kap otthonról, mármint az új otthonról Miaiból. Még az egyenlítő környéki vitorlázás is tart számára megpróbáltatásokat, miután a szélkormánya továbbra sem működik, így kénytelen állandóan kormányozni.  Látva, hogy esőfelhők felé halad, pucéran várja a felfrissítő trópusi záport, de helyette egy lassan beerősödő viharban találja magát. kishíján hipotermiás  állapotba kerül, minden ruhája a kabinban van és ő meg  nem tudja hátszélben otthagyni a kormányt, hogy beöltözzön, mert retteg, hogy egy hirtelen átcsapódás egyetlen épen maradt vitorláját is szétszaggatja, ugyanezen okból a vitorlát kurtítani (reffelni) se tudja, csak száguld a viharral lassan megfagyva. Végülis a kalandos útnak április 20-án van vége amikor rendben kiköt Savannahban. Innen folytatom legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://kopar.blog.hu/api/trackback/id/tr3912695091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

whale 2017.07.29. 22:57:36

Alapvetően egy húron pendülünk, de a Videoton és Széles Gábor speciel nem jó példa a lopásra, függetlenül az azóta történt elmebajától....
Széles a 80-as években fejlesztőként lett vállalkozó, olyat csinált, ami a szocialista hiánygazdaságban hiánycikk volt, mérőműszereket. Ez volt a Műszertechnika. Ebből gazdagodott meg '90-re, és részben a saját pénzét kockáztatva vette meg a Vidit NYILVÁNOS versenytárgyaláson. Abban a különlegesen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a kitűnő Schiffer Pálnak köszönhetően ez megmaradt nekünk mozgóképen, bárki megnézheti.

youtu.be/fPvU3Exo7mI?t=44m39s

A Videoton azóta Európa 4., a világ 27. legnagyobb elektronikai gyártója, magyar kézben maradt, szóval azt kell mondanunk, hogy a vérzivataros privatizáció történetei között ez siker...

A Tengerész · http://amapola.blog.hu 2017.07.30. 01:57:20

@whale: OK Javítom birtokoltra, mert a többi igaz. Kiszállt a szponzorálásból, amihez persze joga volt.

Sün77 2017.08.01. 06:43:19

Hajrá Vili! Szép munka, mint mindig. Köszönjük.
Sün
süti beállítások módosítása