Ahogy a rádióban szokták mondani, ha valami rendkívüli hír van. "Adásunkat megszakítva közöljük..." Szóval este megnyitom a gépet, hogy átnézzem az előző napokban megszerkesztett anyagot mielőtt köz elé bocsájtom, amikor a beérkezett Emailek közt látom István levelét. A link http://goldengloberace.com/2018-ggr-moves-les-sables-dolonne-france/ röviden arról szól, hogy a 2018 július 1-i rajt a korábban tervezett angliai Plymuth helyett a franciaországi Les Sables d’Olonne -ból indul. Nem volt még időm a cikket alaposabban értelmezni, ráadásul egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy azt írták bele ami a start színhely áthelyezésének igazi oka. Az, hogy a rajt ugyanott lesz ( ahogy a cikk is hangsúlyozza) ahol a Vendée Globe Földkerülő versenyek rajtja indul négyévente, valamint az a tény, hogy ezeken a versenyeken mindezidáig kizárólag franciáknak sikerült győzni, továbbá az a tény, hogy a GGR versenyzők többsége is francia, továbbá az a tény, hogy a büszke franciák most sem fukarkodnak versenyzőik bőkezű támogatásában, nem kell saját kezükkel összekaparni sem a hajót, sem a rajtpénzt, sem a szponzorokat, számomra annak a jele, hogy ezt a versenyt is olyan "háziversenyüknek" gondolják. A későbbiekben amikor némi esélylatolgatásba kezdek a versenyzők ismertetésénél, még visszatérek erre a témára. És most a Puffin rekonstrukciójának következő része, az állóbetűs kiegészítések tőlem származnak, a dőlt betűs sorok továbbra is idézetek István naplójából, ahonnan a teljes képanyag is származik. Az ehhez a fejezethez szükséges fordítási munkában Veperdi András volt a segítségemre.
„A versenyt nem a tengeren nyered meg. A tengeren elveszíted. A versenyt a felkészülés során nyered meg. . .” Ezt Conrad Colman mondta nemrégiben, miután impresszív módon, szükség vitorlázattal teljesítette a Vendée Globe utolsó szakaszát. A Földkerülés alatt utolérte minden baj, a hajó kigyulladását és az árboca elveszítését is beleértve. A fogalmazás száz százalékig igaz, és az lesz a jövő évi versenyünkre is.
A szárazföldi felkészülés kifogástalan tervezést és rengeteg munkát jelent, de a fő korlát mindig a pénz, avagy pontosabban annak a hiánya. Ehhez adódik még az is, hogy a szóló vitorlázás sohasem egyéni teljesítmény. A tengeren lehet egyetlen ember, de a parton egy támogató csapatnak kell lennie. A verseny folyamán ezek a csapatrészek kevésbé láthatók, éppen ezért most teszek róluk említést a folyamatban lévő akadályversenyem közben. A helyzet folyamatosan kritikus és a felkészüléshez szükséges pénzalapok megszerzése során érnek a legnagyobb csalódások. A visszautasítás rossz hír a szponzor vadászat során, de ha azt gyorsan kapom, akkor bizonyos értelemben jó is lehet, mert lehetőségem van azonnal tovább lépni, sokkal jobb, mit amikor valami nem reagáló, reménybeli szponzorra pazarolom az időmet, energiámat és pénzemet.
Az E-mailben tett megkeresés gyakorlatilag haszontalan, és arra készteti az embert, hogy elgondolkozzon azon, javaslata nem a „spam boxban” végezte, esetleg a címzett egyszerűen még a válaszra sem veszi a fáradtságot. Már hozzászoktam sok bank, biztosító társaság és hatalmas vállalat gőgös hallgatásához, de az még mindig fájdalmat okoz, amikor a "hajózásban utazó" cégektől sem kapok választ. Hitem szerint valamennyire mindnyájan ugyanabba a családba tartozunk, vagy legalább is bajtársak vagyunk, de úgy látszik mégsem
A szponzorkeresés másik, csalódást keltő eleme, a közeledésem gyakori félreértelmezése. Az én ajánlatom üzleti partnerségre vonatkozik, nem pénzkéregetésre. Az esetlegesen kapott bármilyen támogatásért cserébe, komoly PR, és reklámkötelezettséget vállalok, miközben nem mellékesen a felkeresett társaságok hatalmas pénzeket költenek ezekre. Szóval aki eredményt akar elérni, a parton sikeres üzletembernek, a tengeren meg tökéletes tengerésznek kell lennie. Bárcsak Dennis Conner lenne a menedzserem!
(Dennis Conner akit Mr Amerika Kupának is neveznek, jeles vitorlázó, többszörös kupagyőztes, aki a versenysorozatot üzletileg is sikerré tette, a világ talán legnagyobb figyelemmel kísért vitorlás sporteseményeként megtartva a köztudatban)
Nos, az utóbbi 3 hónapban a versenyre való felkészülésem útja zsúfolva volt sebességcsökkentő kátyúkkal. A legfájdalmasabbat Édesapám kórházi kezelése, és a tragikus „elhajózása” jelentette. A félbeszakított projektem irányába való elkötelezettségem azonban segített magamhoz térni és az Úr is megtette a magáét, a Long Islanden szokatlanul enyhe téllel.
Egy február közepén tomboló hóvihar összedöntötte a Puffin fölé szerkesztett zsugorfóliából készült sátramat, miközben egy törölt repülőjárat miatt Floridában rekedtem. A Jóisten szerencsére teliholdat és hideg időjárást biztosított a visszatérésem éjszakájára. Így el tudtam távolítani a rengeteg havat a hajóról, mielőtt az elolvadhatott volna, szóval meg tudtam előzni, hogy a víz becsurogjon a fedélzeti szerelvények tömítetlen furatain.