Az ember ha nekilát beteljesíteni valamely álmát, utána még akkor is olyan csalódásfélét érez ha sikerült. Nem igazán tudok erre magyarázatot, de éreztem én is néhányszor. Ennek a legmarkánsabb megjelenése a postháborús trauma, amikor harcosok akik megjárták a csatatér poklát és sikerült életben maradniuk, nem tudnak magukkal mit kezdeni hétköznapi emberként. Hősünk megtette amit eltervezett és most hogy hajója újból ott ring ahonnan elindult, a balatonalmádi kikötője vizén, még mindig ugyanazokkal a démonokkal küzd amik elől a háborgó óceánokra menekült. Ha egyszer megtörténne ( ó Uram, sose volt olyan, de egyszer nem lehetne??) hogy legjobbjaink akikben fékezhetetlen tettvágy, úttörő hajlam, alkotó energia feszül ne legyenek a középszer ( és akkor még finom voltam, ezt az országot gyakrabban dirigálták szarháziak, mint középszerűek), kiszolgáltatott játékszerei, hanem energiáikat a közjó érdekében fel- és kihasználja, őket kíméletlenül kizsigerelje a Haza, felhasználva, eltüzelve őket, mert boldogan adnák oda mindenüket hazájuknak, vajh mivé lehetne ez az ország? De hát ilyen sose volt. Vannak kisemberek akikből egyre több keresi boldogulását és alkotó energiái kiteljesülését idegenben, vannak a nagyobbak akik ugyanerre kényszerülnek, mintha a vér folyna ki a Haza testéből. Széchenyi beleőrült, Kopár jobban járt, még a szokásos köztes megoldást az alkoholizmust is megúszta, de ott ült töprengve a Salammbô fedélzetén és igazából nem tudta mit kezdjen magával. "Elvarrta a szálakat", megírta útjáról első könyvét, intézte kikötője ügyeit, bérvitorláztatott, vitorlázást oktatott és vizsgáztatott, ami neki az óceánokat megjárt kapitánynak körülbelül olyan volt mint ha Kincsemet a magyar csodalovat eke elé fogták volna. Tettvágyát megpróbálta kielégíteni azzal, hogy állást vállalt az akkor dúló privatizáció során szélhámosok kezébe csusszanó Balatonfüredi Hajógyárban, keserves tapasztalatot szerezve, hogy igazából csak a nevére volt szükség ahhoz, hogy soha vissza nem térítendő bankkölcsönt szerezzenek ügyeskedők. Bár budapesti születésű volt, de minden szál Balatonalmádihoz kötötte, megpróbálta a várost közelíteni a világhoz, feltárva tapasztalatait, segítő szándékát, de hol kell valaki Magyarországon bármely testületnek, aki messzebb lát a zsebtömésnél, kicsinyes előnyök megszerzésénél, klikkérdekeknél? István neveltetése, származása, tapasztalatai és naivitása okán az ország sorsáért a "létező szocializmust" okolta, a "kommunistákat", szóval a magukat baloldalinak , "hivatásos forradalmárnak" nevező maffiózókat és a rendszerváltástól rengeteget várt, de keserűen csalódnia kellett. (és hányan vagyunk még így?) Rengeteg dolog amiről azt hisszük okozat, egyszerűen maga az ok. Nem azért vagyunk ilyenek, mert "ők" olyanok, hanem ők azért olyanok, mert "mi" ilyenek vagyunk. Egy nép mely jobbágynak neveltetett ezer esztendőn át, tudomásul vette, hogy itt élni csak igazodva, meghunyászkodva lehet, hogy kapari kis hörcsögöké a kis hatalom, a nagy meg ügyes hazugoké. István második könyvében vall erről, itt nem részletezem tovább, de vergődött mint a partra vetett hal és a hasonlat ráadásul alig sántít. Miután hazai nagyívű tervei sorra vallottak kudarcot, visszatért a tengerekre. Jimmi Cornell aki nagy tengeri világregatták szervezésével tette ismertté és elismertté nevét a világ hajósai közt ( és amúgy Brassóban született féligmagyar) Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára nagyszabású vitorlás versenyt tervezett, melyen a résztvevők Kolumbusz útvonalán versenyeztek. A verseny egyúttal az 1992-es sevillai világkiállítással is összefüggésben volt, István szempontjából úgy, hogy a világkiállításon a Salammbôt is kiállították, méghozzá az Amerikát felfedező Kolumbusz zászlóshajójának replikája, a Santa Maria és az amerikai űrrepülőgép közt állt, Istvánt pedig exkluzív látogatással tisztelte meg Juan Carlos spanyol király és felesége, amúgy "mellékesen" jeles vitorlázók. Hősünknek előbb sikerült kezet szorítani és terveiről beszélgetni a spanyol királlyal, mint hazája akárcsak, területi, városi, megyei szintű vezetőivel. De hát a közmondás nem mai keletű, "senki se lehet próféta a saját hazájában". A Salammbô részt vett a Kolumbusz útvonalát követő versenyen, melyben 26 ország 146 induló hajójából osztályában a második, abszolútban pedig a 19. helyen futott be. A hajó "terhet" is szállított, István egy történelmi térképet vitt magával ajándékba George Bush elnöknek. A hajó ezután visszafelé is átszelte az Atlanti-óceánt, mindössze 20 nap alatt téve meg viharos téli időben István egyedül, illetve kettesben a hajóval a Miami és az Azori-szigeteki Horta közti 3000 tengeri mérföldnyi utat, majd Genovából közúton szállította haza 1993 végén a Balatonra. Még elolvasva is elképesztő, nemhogy megcsinálni. Miből van ez az ember, hogy miközben száguldozik, vízen földön, égen, küzd nehézségekkel örökösen pénztárcája fenekén kaparászva a maradékért, fenntart balatoni kikötőt, menedzsel családot, ír könyvet, részt vesz számtalan rendezvényen, tart előadásokat. Hogy bírja?? De hát ő ilyen.. bírja. Legnehezebb bírni pénzzel. Itthon szinte teljesen elfogy körülötte a levegő, üzleti tervei, kikötője bővítése, sorra befulladnak. A család költségvetése negatívba fordult. Pénzt kell szerezni valahogy. Innen folytatom legközelebb.
