Mármint a jelenbe. Remélem mindenki figyelmesen elolvasta a korábbi fejezeteket, mert anélkül felkészülését, legalábbis Kopár Istvánból, alkalmatlannak vagyok kénytelen nyilvánítani a továbbiakra. Szóval 2018 június 30-án indul az angliai plymouthból a Földkerülő vitorlás verseny, melyen hősünk leghatározottabb szándéka elindulni. A verseny apropója, az első ilyen verseny fél évszázados évfordulója. Az 1968-69 évben a Sunday Times  által rendezett Golden Globe Race fődíját az a versenyző nyerte, aki egyedül vitorlázva, kikötés és külső segítség nélkül, a legrövidebb idő alatt kerülte meg a Földet kelet-nyugati irányban, három kontinens legdélibb fokát passzálva. Ezek a Jóreménység foka ( Afrika), a Leeuwin fok ( Ausztrália) és a Horn fok"( Dél-Amerika). Az útvonal azonos azzal amit a gőzhajózás megjelente előtt a vitorlás hajók bejártak a nyugat-Európa és a távol-kelet közti kereskedelmi útjaik során. Csak a két csatorna, a Panama és a Szuez csatorna megépülte után változott a világkereskedelem hajózási útvonala, egyúttal  a klasszikus keresztvitorlázatú hajók,  windjammerek (Vajh  létezik e ennél szebb ember alkotta tárgy? És el kellett szenvedniük, hogy árbocaiktól megfosztva gőzbárkák vonszolják őket szénnel megrakva uszályként a rivális gőzhajók kiszolgálására.) végpusztulását és a klasszikus tengerészkedés kimúltát hozva magával. A csatornák a korábbi életveszélyes hajózást nagyjából rutinfeladattá tették, mára a tengereken szinte vasúti menetrendi pontossággal járnak a hajók, bár a hajózás továbbra is veszélyes üzem maradt, de a kockázat a korábbihoz képest elenyésző. Erre az útvonalra írta ki versenyét a Sunday Times 50 éve. Hatalmas teljesítmény volt ez attól aki végigvitorlázta, korábban nem is sikerült senkinek ( akik megtették ezt az útvonalat egyedül, azok több kevesebb megállással, kikötői tartózkodással, hajójuk sebeinek befoltozásával tették). Aki elolvasta a korábbi fejezeteket  annak nem kell ecseteljem a veszélyeket, amire elég bizonyíték, hogy az induló kilenc hajóból egy elsüllyedt ( a versenyzőt megmentették), hatan feladták a versenyt, egy pedig öngyilkos lett, mert csaláson érték.  Mindössze egy versenyző, az angol Robin Knox-Johnston teljesítette a távot, ezzel elnyerve a trófeát és a vele járó 5000 font díjat. A verseny megnyerésére komolyan esélyes volt a francia Bernard Moitessier, de miután megkerülte a sorrendben harmadik fokot a Hornt, elment a kedve az egésztől, még a jelentős pénzdíj sem érdekelte, hanem áthajózta a dél Atlanti-óceánt, ismét megkerülte a Jóreménység fokát és a Leeuwin fokot és Tahitin kötött ki. ( Moitessier könyve "A hosszú út" magyar nyelvű kiadásnak szakmai lektora voltam, merem állítani, hogy Moatissier nem egyszerűen vitorlázó volt, hanem lelke egy volt a tengerrel, hajózása költészet, élete tán egy albatroszé emberbőrben.)   Máig vita tárgya, hogy ha teljesíti a versenyt vajh ő vagy a brit nyert volna, mindenesetre a tény az, hogy miután ez a rendkívüli teljesítmény ( nem egyszer, hanem másfélszer kerülte meg a Földet egyedül megállás nélkül, erre azóta se volt képes senki) természetesen a verseny feladásának minősült, az egyetlen befutó lett a győztes, kiérdemelve ezzel a díjon kívül azt is, hogy a királynő Francis Drake kardjával üsse lovaggá.

Szóval pontosan ezt a versenyt másolja le most Don McIntyre, jelen verseny kitalálója és rendezője, az eredeti, Sunday Times rendezte verseny  50 éves évfordulója apropóján, Sir Robin védnökségével. Hogy pont ugyanolyanok legyenek a feltételek, a következőknek kell mindenben megfelelni:

- A résztvevő hajóknak ugyanabba a kategóriába kell tartozniuk, mint Robin Knox hajójának, azaz hosszuk a 32-36 lábnak (9.75 – 10.97 m) kell lenniük.

- Nem indulhat kifejezetten erre a versenyre tervezett, az elmúlt 50 év technikai fejlődését és anyagait magában hordozó hajó, csak olyan egytörzsű ( szóval katamarán kizárva), melyet 50 évvel ezelőtt már sorozatban gyártottak. 

- Semmiféle eszköz, mely 50 évvel ezelőtt nem létezett, nem kerülhet a hajóra és nem kerülhet beépítésre a hajóba. Tehát nincs műholdas navigáció, robotkormány, elektronikus műszerek, (beleértve a hagyományos navigáció legfontosabb eszközét a pontos órát, tehát nincs kvarcóra, Kopár Magyarországon jártakor egy magán gyűjtő múzeumából kapott két kronométert ) és kiváltképpen nincs parti segítő csapatok támogatása interneten, vagy rádión keresztül, időjárási frontok észlelésére marad  a barométer, esetleg a mechanikus barográf. Rádiózni csak az akkoriban már használatos rövidhullámú rádióval a korlátozott légköri terjedési miatt meglehetősen szűk keretek közt, azt is csak és csakis a hajó pozíciójának jelzésre és kapcsolat tartásra a családdal. Ugyanezen szabály kizárja az egyéb felszerelési tárgyak köréből a modern hajóépítő, kötél és vitorla anyagokat, tehát nincs kevlár, karbon, epoxi és egyéb szuperanyagok. ( Ha az ember a régi képeket böngészi, melyekből kettőt is idemásoltam az aktuális nevekhez, azonnal látja, hogy az még egy egészen más korszak volt, pl Moitessier leírja a könyvében, hogy árbocnak fa villanyoszlopokat használt.)

Folytatása következik.