Szitnyai Jenő emlékblog

Kopár István újra a Föld körül

A múlt. 1. rész.

2017. július 08. - A Tengerész

Legalábbis amit én tudok Kopár István múltjáról. Valamikor a '70-es évek vége felé hajóztunk mindketten  a MAHART tengerjárókon, én elektrikus voltam, ő szorgalmasan haladt a ranglétrán, deckboytól a rádiós gazdasági tisztig, tengerésznyelven "kambuzerig" az olasz cambusa szóból, ami ha jól tudom éléskamrát jelent, márpedig akinél a spájz kulcsa van az igen nagy ember a hajón. A második funkció a hajórádió kezelése, aminek azokban az internet és GPS nélküli időkben különösen nagy jelentősége volt. Már nem emlékszem az M/S Budapesten, vagy az M/S Petőfin ( M/S az angol motorship rövidítése)voltunk együtt behajózva, ahogy Pelikán gátőr mondja a főtárgyaláson, "akkor még nem sejtettem" mekkora dolgokat fog ez az ember véghezvinni, de szerintem még ő sem gondolt akkor ilyesmikre. Kedves, jóképű  jóhumorú fiatalember remek fizikai kondícióval. Erről annyit, hogy amikor egyszer itthon voltunk szabadságon, a siófoki MAHART vitorlás klubban valami tréfás kötözködés birkózásba fordult. Kopárt ketten próbálták lenyomni, méghozzá nem hozzám hasonló nyápic alakok, ha jól emlékszem az egyik a Solingos (háromszemélyes versenyvitorlás) Érdi Jóska volt, legalább 90 kilós és ebből zsír semmi, a másik résztvevő nevére nem emlékszem, de ő se volt  pehelysúlyú, mégse bírtak vele elbánni. Szóval a fizikuma megvolt a kalandokhoz. Mindazonáltal az óceánok nem a testet teszik a legjobban próbára. A testi kondíció fontos, de egyedül semmi. Miután a természet ereje végtelen, ahhoz képest a világ legerősebb emberének ereje ugyanúgy semmi mint a leggyengébbé. Ha beleolvas valaki az első könyvébe a "Kihívás"-bakihivas.jpg

érteni fogja. Amikor a legtöbb ember (én például), már egy sima nyaralás előtti csomagolásra, járműbe pakolásra, utazásra, szállásfoglalásra, mint megpróbáltatásra gondol, amit napokig kell kipihenni egy üdülőhelyen, akkor ennek a százezerszerese még csak belépő egy tengeri átkeléshez. És még nincs szó az üvöltő orkánerejű 40-esek ( a 40-es déli szélesség, amitől délre a víjjogó ötvenesek vannak meg az Antarktisz) környékén való többhónapos vitorlázásról. Már arra is csak millióból ha egy képes, hogy neki merjen indulni egy ilyen kalandnak, mert már a felkészülés során elmegy a kedve tőle. Csakis a legkitartóbbak jutnak el oda, hogy egyáltalán nekiinduljanak és azoknak is csak a töredéke fejezi be a kalandot baj nélkül. Elbukni könnyű. Mielőtt az ember belevág, legalábbis a többség, akinek nincsenek milliárdjai a bankban, számot kell vessen azzal, hogy mindene rámegy a vállalkozásra, mely sikere esetén se kecsegtet anyagi haszonnal, de  a végén még az élete is rámehet. Általános tévhit az, hogy aki hajóra költ az nyilván gazdag. Erre ráerősít az utóbbi negyed évszázad alatt hazánkban hirtelen megtollasodottak tömeges megjelenése a kikötőkben. Sok évvel ezelőtt a szokásos módon túráztunk és a  fiam beejtette a napszemüvegét a Balatonba. A földvári bazársoron nézegettem a napszemüvegeket, de drágállottam őket. A kereskedő, meglepődve mondta, hogy akinek hajója van, annak mit számít, hogy mennyibe kerül egy napszemüveg? Nos levezettem neki, hogy MINDENKINEK van hajója, akár sokkal drágább is mint nekem aki magam építettem, csak napi egy csomag cigarettára, egy kis pálinkára, egy-két sörre váltja fel. Aki Földkerülésbe fektet be, az egészen biztos, hogy elszegényedik tőle. Támogatót találni nehéz, Magyarországon szinte lehetetlen. Egyszer beszélgettem egy sokat tapasztalt szponzorvadásszal, megmondta világosan, hogy nálunk úgy megy az, hogy ha valaki elintézi neki, hogy kapjon egy cégtől, pláne államtól pénzt, az csak úgy megy, hogy a felét zsebbe kéri vissza. Kopár István az első Földkerülésének szponzorait 1990-ben a kimúlását megelőző haláltusáját vívó "létező szocializmus" néhány intézményében  közreműködő lelkes támogatójának köszönheti, azóta ezek a cégek megszűntek, a MAHART-ot pl nagyjából szétlopták, ahogy a magyar ipart is, ma a dicsőséges kapitalizmusban hacsak ezt a blogot olvasva Mari néni a negyedikről a járókeretével nem szeret bele annyira, hogy soványka nyugdíjából ezer forintot adjon postára neki, egy fillért nem kap a hazájától. Szóval a fizikai erő kevés. A pénz pláne kevés. Amikor a legnagyobb megpróbáltatások érték Istvánt a déli vizeken, amikor bezúzott koponyával hevert saját vérében egy hirtelen hatalmas hullám hajóra zuhanta után, amikor saját, hajónaplóba rögzített bejegyzése szerint is " Átkozott legyen a nap amikor elhatároztam, hogy a világnak e tébolyult vizére szállok!", az tartotta vissza a feladástól, a legrövidebb úton való kikötéstől, hogy voltak segítői, aki bíztak benne, akik támogatták, akik dolgoztak a hajóján, vereteket hegesztettek, anyagot szereztek be, pénzt adtak kölcsön, amikor azt se tudták lesz e aki megadja, akik kiszálltak az autójukból, hogy kölcsön adják neki, mert a sajátját el kellett adnia, hogy az árát beépítse a hajójába.  Amit véghezvitt idáig nemcsak magáért tette, de értük is. Sokan már nem élnek közülük, de ő amíg él hálás lesz nekik érte.

A bejegyzés trackback címe:

https://kopar.blog.hu/api/trackback/id/tr6212648289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása