Szitnyai Jenő emlékblog

A múlt. 6. rész.

2017. augusztus 06. - A Tengerész

Tudom unalmas olvasni, de Istvánnak elszenvedni volt szörnyű a folyamatos pénztelenséget és az ezzel járó megaláztatásokat. Miközben pörög Miami és Balatonalmádi közt, sorra dőlnek dugába a tervei itthon és odakint. A Salammbô az előzetesen egyeztetett tervekkel ellentétben nem kerül be a Közlekedési Múzeumba. A kaliforniai videós cég visszalép a szerződéstől, mert István jogászi tanácsra módosított rajta, hogy ne legyen annyira "oroszlánszerződés". ( Az tudjátok milyen? Amilyet az oroszlán köt a nyúllal.) Édesapja ebben az időben a Mahart Balatoni Üzemigazgatósága ( ebből lett a mai Bahart) vezetője, de miután erre a posztra eleve nyugdíjból hívták vissza, nyilvánvalóan ez az állapot nem tarthat évtizedekig. Miután fia István minden létező képesítéssel rendelkezik a poszt betöltéshez, felajánlotta a vállalatnak, hogy betanítja, beleneveli a feladatba, de a vezérigazgató úgy dönt, hogy a balatoni egység korábbi, hajózási szakismeretekkel nem rendelkező vállalati jogásza érdemesebb a feladatra. (Nem tudom ki hogy van vele, de én személy szerint nem csípem az arany stráfokkal a karjukon feszítő jogászokat. De hát a fiskálisdiktatúra azóta is töretlen az országban.) Nagy pofon ez az egész Balaton jövőjét illető nagyívű terveket dédelgető idősebb Kopár István számára, én még arra a gúnyhadjáratra is emlékszem amit szellőztetett a sajtó a Sió csatorna állandó hajózásra való alkalmassá tétele ügyében, mely az egész somogyi régió fejlődésére kihathatott volna. De hát nekünk nincs szükségünk tervező, kreatív  elmékre, itt vazallusokra és parancsok agyatlan végrejhajtóira van kihegyezve az ország 1000 éve. Tovább vékonyodnak az Istvánt a Hazához kötő szálak. Mit tesz olyankor amikor sorra bukik fel az akadályokon? Naná, hogy elmegy az óceánok valamelyikére. Ezúttal indul a  Salammbôval ( ha már nem lett belőle múzeumi relikvia) az 1995-ös ARC versenyen. Az ARC a már korábban megismert Jimmy Cornel által évente szervezett Atlanti-óceán átkelő verseny, mely a Kanári-szigeteki Las Palmasból ( ahogy a magyar  tengerészek nevezték Rácpalmásról) indul és a közép-amerikai Santa Luciában ér véget. Az ám, de a hajó a hamvábaholt múzeumi elhelyezés reményében, még  leszerelve árválkodik egy hangárban Balatonfüreden, egy óceáni átkeléshez azért mégis fel kéne készíteni! Aki hajót próbált már felújítani az el tudja képzelni, hogy micsoda munka lehetett ez, ráadásul télen, október 6-ától 21.-ig!  Szerencsére sok barátja segített a munkában, amit, ahogy a naplójában említi, még megköszönni se volt igazán ideje, sőt ahogy írja, máig szégyelli, hogy némelyikükkel a hajsza hevében igazságtalanul türelmetlenkedett. Szóval összeállt a hajó, de még hol volt a tengertől? És a tenger, mely értelemszerűen az Adria, még hol van az Atlanti -óceáni Las Palmastól? Dacára a rettenetes hajtásnak, bebizonyosodott, hogy a víz az úr, beleértve az időjárást a szeleket és szélcsendeket, sikerült lekésni a rajtot. Leírni nem lehet azt a csüggesztő érzést amikor annyi erőfeszítés után négy nappal és három órával a hivatalos rajt után sikerült csak elrajtolni a versenyrendezőség külön engedélyével ( ugye nem mindennapi dolog, hogy egy versenyző ennyivel maga elé utasítja az egész mezőnyt) és utána eredni a mintegy kétszáz, úton lévő hajónak. István másodmagával indult, a verseny szabályai kizárják a szólóvitorlázást, így abban a kegyelmi állapotban van része, hogy nem kell egyfolytában a kormány mellett állnia, sőt miután saját maga készítette fel a hajót még a szélkormánya se hullik állandóan darabokra mint az emlékezetes korábbi átkelésekor Durbanből Sawannahba. Mindazonáltal kétfős legénységgel rajtuk kívül senki nem indult és hajójuk is a legkisebbek egyike a versenyben. De hát él még a magyar virtus ( és most nemcsak a közkedvelt "Hafi" E 30-asára gondolok), bár  a Rodney bay-beli képzeletbeli célszalagot előttük már néhány napja átszakították, de a limitidőn 5 órával belül amikor szégyenkezve besettenkedtek a sötét kikötőbe, váratlanul reflektorok és hatalmas éljenzés köszöntötte őket, ami a jelentős indulási hátrányukat tekintve indokolt is volt. Ráadásul másnap a hivatalos eredményhirdetéskor derült ki, hogy az időn belül  befutott 161 hajóból abszolútban a 112., osztályban meg a 14. helyen végeztek, sok nagyobb, jobban felszerelt és nagyobb személyzettel induló hajót megelőzve. Persze ez a kitérő semmit nem változtatott sem az égető anyagi gondokon, sem a két haza közti állandó ingázáson, bár a Salammbô immáron végleg ( akkor még ezt nem lehetett tudni) átköltözött Floridába, hogy Boca Ratonban újvilágbeli új otthonuk előtt legyen kikötve, sajnos évekig magára hagyva.

Ha nem lesz annyi egyéb dolgom mint az elmúlt héten volt, remélem nem kell ennyi időt várnotok a folytatásra.

A bejegyzés trackback címe:

https://kopar.blog.hu/api/trackback/id/tr8412723954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.