Szitnyai Jenő emlékblog

A múlt. 3. rész.

2017. július 23. - A Tengerész

Az 1980-as évek második felében járunk. Kopár tehát a fejébe vette, hogy minden családtag barát, hozzáértő és nemhozzáértő tanácsa ellenére belevág egy hajó építésébe, mellyel körbe akarja hajózni a Földet. Miközben üzemelteti a Balatonalmádi vitorlás kikötőt,  megvásárolja az akkor még létező Balatonfüredi Hajógyártól egy Balaton 31 típusú műanyag hajó alsó héját és fedélzeti elemét, hogy a balatoni igénybevételt jóval meghaladó, nyílt tengeri igénybevételeknek is ellenálló hajót építsen belőlük. Az, hogy a hajó alkalmas erre tudható volt, egyrészt svéd tervezője eleve tengerre tervezte, a magyar hajógyár a remélt svéd export miatt vette gyártásba, továbbá az ugyanilyen típusú Szent Jupát, amivel Fa Nándor és Gál József két év alatt, kilenc kikötéssel, a Kopár által is tervezett útvonalon megkerülte a Földet, bebizonyította. A különbség "csak" az volt, hogy István egyedül hajózva, egy év alatt  és mindössze egy ausztráliai kikötéssel szándékozott ugyanezt megtenni. A hajó a kereszteléskor a Salammbô nevet kapta, Hannibál pun vezér Gustave Flaubert novellájában megénekelt szépséges nővére után. (Akik még nem neveztek el hajót, azok nem tudják, hogy milyen nehéz jó nevet találni egy hajónak, gyakran nem is sikerül, tele a világ érthetetlen, olvashatatlan, megjegyezhetetlen, vagy röhejes hajónevekkel és még csak  nem is kell mindjárt a "Na mi újság Wágner úrra " gondolni, van olyan barátom aki több évtizede se találta meg a hajójához illőt, végülis  mindenki csak "Frucunak" nevezi a gazdájáról). Hajóépítésbe rengetegen vágnak bele, olyan álom ez, mely rengeteg ember fantáziáját megmozgatja, de egyrészt sosincs olyan hogy egy hajó "készen van", bármilyen hihetetlen ez még a gyári "kulcsrakész" hajóknál is ritkaság, másrészt a hajóépítő fantázia többnyire megfeneklik az anyagismeret és különféle építési technológiák tengerén. Hajót építeni nagy kockázat, belebukni könnyű, az ember  a munkába beleöli minden idejét, minden pénzét, családja megutálja, felesége elhagyja és a végén az eredmény gyakran siralmas. Egyszer amikor a második hajóm építésén dolgoztam, megjelent egy nézelődő, aki filcből ( gondolom ilyet tudott lopni a munkahelyéről) gondolt hajót építeni, amiket ő majd keretekre ( így hívta a bordákat) feszít ki és műgyantával itat át. Miután eléggé el voltam foglalva a hajómmal és különben se szeretek embereket lebeszélni lelkesedésük tárgyáról, csak annyit jegyeztem meg, hogy a kész mű olyan lesz a bordákra feszülő héjazattal mint az éheztetett ló, felkészült e erre, de ő azt mondta, hogy nem lesz olyan. Kopár Istvánnak azonban sikerült remekművet alkotnia. Az extramódon megerősített és felszerelt hajó, tökéletesre sikerült és az 1990-91-es földkerülés során kitűnőre vizsgázott. A munkában hatalmas segítséget kapott barátaitól, Bruckner József balatonarácsi hajóépítő és  az azóta elhunyt Balogh Dezső aki a rozsdamentes vereteket készítette számolatlan munkaórát töltött a hajón, mint sok más barátja is akiket itt felsorolni is lehetetlen, munkával, szervezéssel és pénzzel segítették őt, mert bíztak benne, hogy álmát egy kicsit helyettük is meg fogja valósítani. Rengeteg nehézség  leküzdése, két év állhatatos munka után a hajó 1989 október végén került a Balaton vizére, hogy röviddel utána ki is daruzzák belőle merthogy a víz elkezdett befagyni. Ami ezután történt maga a tökéletes megvalósulása egy bátor tervnek, a Salammbôval István a tervezett útvonalon az öt legdélibb szárazföldi fok megkerülésével 1990 július 28. és 1991 május 14. közt, tehát kevesebb mint egy év alatt kerülte meg a Földet, ebből az ausztráliai Pearth fremantlei Succes Harbour-ban egy hónapot töltött a hajó rendbetételével, felkészítésével a további útra és készletei feltöltésével. A déli tengereken a félelmetes üvöltő 40-esekben egyszer felborult, súlyosan megsérült, vészesen lefogyott, erejét és idegeit a végsőkig túlfeszítette, de teljesítette amit eltervezett. Erről az útról szól első könyve a "Kihívás", jó szívvel ajánlom mindazoknak akik még nem olvasták, meg azoknak is akik már igen és mint jómagam is most újraolvassák. Viszonyításképpen, a nálunk kicsit komolyabb hajózási múlttal rendelkező Nagy-Britanniában a hasonló teljesítményt elérő Francis Chichestert és Robin Knox Johnstont a királynő lovaggá ütötte, tehát "szőrők" és nemzeti hősök lettek, miközben a szárazföldi Magyarországon Kopár István nevét tízezer emberből egy ha ismeri és ezért a teljesítményéért semmiféle hivatalos elismerésben nem részesült, miközben máig meg nem döntött rekordot állított fel, ebben a hajóméretben senki azóta nem ért el napi 125 tengeri mérföld  ( 230 km) átlagsebességet, mint ő a  9,5 hónapos  földkerülés során. Hogy  mi történt ezután, a következő részben elmesélem.

 

A múlt. 2. rész.

De kicsit előreszaladtam az időben. Ott tartunk, hogy Kopár István tengerésztiszt járja a tengereket  a MAHART hajókon, amikor még 23 tengerjárón lengetett magyar lobogót a  szél szerte a világon. ( a lobogó és a zászló közt az a különbség, hogy a zászló rúdon, a lobogó meg kötélen van, ezt összekeverni a legnagyobb illetlenség). De öccse tragikus halála és nyughatatlan természete új utakra vezette a kihívások örökös megszállottját. A cégnél egyre rosszabb volt a légkör. Még híre sem volt (1984-et írunk) a rendszerváltásnak, de bizonytalanul alakultak a dolgok. A vállalt teljes és folyamatos átszervezése közepette érdekcsoportok, ügyeskedések, harc a pozíciókért, kisstílű furkálódások, mindent átitatott a "létező szocializmus diszkrét bája".  Én aki 1980-ban  választottam új pályát tökéletesen megértem, hogy ő,  utánam négy évvel ugyanerre a döntésre jutott. Én még a vitorlás klubot is otthagytam, pedig szerettem ott lenni nyaranta többhónapos tengerész-szabadságon, de nagyon megviselt amikor egy egy főelvtárs megjelent a klubban és kezdetét vette a kötelező seggnyalás. (Bocsánat, hogy privatizálok, ez itten a "Kopárblog", de megrohannak a személyes emlékek, pedig ez már történelem, az egykoron nagyhatalmú elvtársak mára vagy senkik, vagy oszlopos kormánypárti törzsutasok). Az, hogy ő később dobta be a törölközőt nyilván azért volt, mert nálam sokkal többet fektetett be a tengerészpályába, neki mint tengerésztisztnek,  közlekedésmérnöknek, rádiótávirásznak, ott kellett lennie a  hajók közelében. Hogy ott maradjon félrevonult és új terveket kovácsolt. Kívülállók, de még a saját családja számára is érthetetlen döntést hozott, megpályázta a Balatonalmádi kikötő kikötőőri állását. Olyasmi ez mint  amikor valaki osztályvezető egy cégnél de feláll az íróasztaltól és elmegy a karbantartó részleghez burkolónak. ( ezt is nagyon megértem, én a rákövetkező munkahelyemen műszaki igazgató helyettes voltam, de miután összerúgtam a patkót a vezetéssel elmentem villanyszerelőnek a cég egy másik egységéhez, mert azt mondtam amíg ez a  rendszer lesz én nem leszek középvezető és akkor  1985-ben még senki nem tudta, hogy mi lesz '89-ben {ahogy '90-ben sem számított senki rá, hogy a bolsevizmust azok hozzák vissza negyed évszázad múlva akik megdöntötték} )  Részlet az első könyvéből:

"Minden vágyam -mondtam a balatoni igazgatónak-, hogy hű kutyámmal a móló végére kerékpározzak és ott az eseményt csodálattal figyelő gyereksereg szeme láttára a viharágyút szertartásosan elsüssem. "( akkoriban még a viharjelzés nem villogó fényekkel, hanem egy ágyúlövés kíséretében a móló végén lévő árbocra felhúzott gömb alakú kosárral történt.)

A dolog az igazgató számára is felfoghatatlan volt, de be kellett lássa, hogy nincs értelmes indoka visszautasítani egy hatelemis állás betöltésére jelentkező diplomást, így hősünk elnyerte a megbízást. Azonnal lázas munkába kezdett. Kibérelte a kikötő melletti gazos területet és kikötőépítésbe kezdett. Messzire látó világlátott szeme megérezte, hogy a Balatonon is be fognak következni azok a változások, amik a tengerek álmos kikötőfaluit is megváltoztatták a turizmus XX. század végi fejlődésével. De Magyarország még nem tartott itt. Megnyíltak ugyan a kiskapuk, a GMK-k szaporodtak,  a kapitalizmus megkezdte  a "létező szocializmus" erodálását, de a várva várt fejlődés nem indult meg. Még a Kopár-féle elszántság és szívós munka is kevés volt hozzá. A kikötő beleveszett a hivatali bürokrácia mocsarába. Ismét a könyvéből idézek:

"..a vállalkozásokkal szemben alkalmazott mind erőteljesebb diszkrimináció, az egyéni kezdeményezések kíméletlen elfojtása... a megye (Veszprém) stratégiai jelentőségénél fogva a pártállamhoz feltétlen hű vezetőket igényelt, a lojalitás az irányító posztok elnyeréséhez nemcsak  elegendő, de az egyetlen szükséges erény is volt". ( na ezt legalább nem kell a fiataloknak elmagyarázni, aki ma születik máris, benne él)

A folyamatos harc felemészteni látszott az alkotó energiákat, Istvánt elborította a kilátástalanság. Azok akiket tetterővel áldott (vert?) meg a sors nem szenvedhetnek semmitől jobban mint a tehetetlenségtől. Ez az a csapás ami sokkal több annál, mint amit az egyénnek jelent. Ez a nemzetromlás maga.  A magyar tehetségek rendszerektől, történelmi koroktól függetlenül kényszerültek arra, hogy belebukjanak nagyívű terveikbe, melyek valóra nem válásának a nemzet látta kárát. Az egyén igyekszik kiutat találni. István tehetségével, ha csak a személyes boldogulás lett volna a célja, abban az időben amikor a "kis halakat" már engedték úszkálni a pocsolyában lehetett volna könnyedén sikeres butikos, megszedhette volna magát a móló tövében nyitott lángos sütödével, vagy zöldségesstanddal, de hát  hogy nézett volna tükörbe, meg az őt támogatók szemébe, ha nem csinál valami olyat amivel kivívja a megbecsülést magával szemben is magának? Tele az ország, meg a detoxikáló meghasonlottakkal, nem akart közéjük tartozni, ezért olyan feladatot keresett ami nem függ mások kegyétől, amihez nem kell a hatalomhoz idomulni és ami méltó hozzá, amibe beleölheti a benne felhalmozott energiákat. Ekkor fogalmazódott meg benne az ötlet, hogy egyedül fogja körbevitorlázni a földet. Nem kis tépelődés után döntött a kaland megvalósítása mellett, családos emberként egy konkrétan életveszélyes  vállalkozás megvalósítása, súlyos döntés. Erről a megvalósításról fogok mesélni a következő részben.

 

A múlt. 1. rész.

Legalábbis amit én tudok Kopár István múltjáról. Valamikor a '70-es évek vége felé hajóztunk mindketten  a MAHART tengerjárókon, én elektrikus voltam, ő szorgalmasan haladt a ranglétrán, deckboytól a rádiós gazdasági tisztig, tengerésznyelven "kambuzerig" az olasz cambusa szóból, ami ha jól tudom éléskamrát jelent, márpedig akinél a spájz kulcsa van az igen nagy ember a hajón. A második funkció a hajórádió kezelése, aminek azokban az internet és GPS nélküli időkben különösen nagy jelentősége volt. Már nem emlékszem az M/S Budapesten, vagy az M/S Petőfin ( M/S az angol motorship rövidítése)voltunk együtt behajózva, ahogy Pelikán gátőr mondja a főtárgyaláson, "akkor még nem sejtettem" mekkora dolgokat fog ez az ember véghezvinni, de szerintem még ő sem gondolt akkor ilyesmikre. Kedves, jóképű  jóhumorú fiatalember remek fizikai kondícióval. Erről annyit, hogy amikor egyszer itthon voltunk szabadságon, a siófoki MAHART vitorlás klubban valami tréfás kötözködés birkózásba fordult. Kopárt ketten próbálták lenyomni, méghozzá nem hozzám hasonló nyápic alakok, ha jól emlékszem az egyik a Solingos (háromszemélyes versenyvitorlás) Érdi Jóska volt, legalább 90 kilós és ebből zsír semmi, a másik résztvevő nevére nem emlékszem, de ő se volt  pehelysúlyú, mégse bírtak vele elbánni. Szóval a fizikuma megvolt a kalandokhoz. Mindazonáltal az óceánok nem a testet teszik a legjobban próbára. A testi kondíció fontos, de egyedül semmi. Miután a természet ereje végtelen, ahhoz képest a világ legerősebb emberének ereje ugyanúgy semmi mint a leggyengébbé. Ha beleolvas valaki az első könyvébe a "Kihívás"-bakihivas.jpg

érteni fogja. Amikor a legtöbb ember (én például), már egy sima nyaralás előtti csomagolásra, járműbe pakolásra, utazásra, szállásfoglalásra, mint megpróbáltatásra gondol, amit napokig kell kipihenni egy üdülőhelyen, akkor ennek a százezerszerese még csak belépő egy tengeri átkeléshez. És még nincs szó az üvöltő orkánerejű 40-esek ( a 40-es déli szélesség, amitől délre a víjjogó ötvenesek vannak meg az Antarktisz) környékén való többhónapos vitorlázásról. Már arra is csak millióból ha egy képes, hogy neki merjen indulni egy ilyen kalandnak, mert már a felkészülés során elmegy a kedve tőle. Csakis a legkitartóbbak jutnak el oda, hogy egyáltalán nekiinduljanak és azoknak is csak a töredéke fejezi be a kalandot baj nélkül. Elbukni könnyű. Mielőtt az ember belevág, legalábbis a többség, akinek nincsenek milliárdjai a bankban, számot kell vessen azzal, hogy mindene rámegy a vállalkozásra, mely sikere esetén se kecsegtet anyagi haszonnal, de  a végén még az élete is rámehet. Általános tévhit az, hogy aki hajóra költ az nyilván gazdag. Erre ráerősít az utóbbi negyed évszázad alatt hazánkban hirtelen megtollasodottak tömeges megjelenése a kikötőkben. Sok évvel ezelőtt a szokásos módon túráztunk és a  fiam beejtette a napszemüvegét a Balatonba. A földvári bazársoron nézegettem a napszemüvegeket, de drágállottam őket. A kereskedő, meglepődve mondta, hogy akinek hajója van, annak mit számít, hogy mennyibe kerül egy napszemüveg? Nos levezettem neki, hogy MINDENKINEK van hajója, akár sokkal drágább is mint nekem aki magam építettem, csak napi egy csomag cigarettára, egy kis pálinkára, egy-két sörre váltja fel. Aki Földkerülésbe fektet be, az egészen biztos, hogy elszegényedik tőle. Támogatót találni nehéz, Magyarországon szinte lehetetlen. Egyszer beszélgettem egy sokat tapasztalt szponzorvadásszal, megmondta világosan, hogy nálunk úgy megy az, hogy ha valaki elintézi neki, hogy kapjon egy cégtől, pláne államtól pénzt, az csak úgy megy, hogy a felét zsebbe kéri vissza. Kopár István az első Földkerülésének szponzorait 1990-ben a kimúlását megelőző haláltusáját vívó "létező szocializmus" néhány intézményében  közreműködő lelkes támogatójának köszönheti, azóta ezek a cégek megszűntek, a MAHART-ot pl nagyjából szétlopták, ahogy a magyar ipart is, ma a dicsőséges kapitalizmusban hacsak ezt a blogot olvasva Mari néni a negyedikről a járókeretével nem szeret bele annyira, hogy soványka nyugdíjából ezer forintot adjon postára neki, egy fillért nem kap a hazájától. Szóval a fizikai erő kevés. A pénz pláne kevés. Amikor a legnagyobb megpróbáltatások érték Istvánt a déli vizeken, amikor bezúzott koponyával hevert saját vérében egy hirtelen hatalmas hullám hajóra zuhanta után, amikor saját, hajónaplóba rögzített bejegyzése szerint is " Átkozott legyen a nap amikor elhatároztam, hogy a világnak e tébolyult vizére szállok!", az tartotta vissza a feladástól, a legrövidebb úton való kikötéstől, hogy voltak segítői, aki bíztak benne, akik támogatták, akik dolgoztak a hajóján, vereteket hegesztettek, anyagot szereztek be, pénzt adtak kölcsön, amikor azt se tudták lesz e aki megadja, akik kiszálltak az autójukból, hogy kölcsön adják neki, mert a sajátját el kellett adnia, hogy az árát beépítse a hajójába.  Amit véghezvitt idáig nemcsak magáért tette, de értük is. Sokan már nem élnek közülük, de ő amíg él hálás lesz nekik érte.

Egy kép Párizsból.

golden_globe_parizs.JPG

A képen István jobbról a második, piros ingben. Az esemény 2016 decemberében volt. Mindenesetre biztos, hogy a franciák komolyan veszik a versenyt, még ha az angolok is rendezik. Csak összehasonlításképpen, István minden elképzelhető fórumon felajánlotta az akkor még megcélzott budapesti olimpia, mint magyarországi sportesemény hírverését a földkerülő verseny kapcsán, de gyakorlatilag kitérő, semmitmondó válaszokat kapott. Pedig még a  tényleges szponzorálásról szó sem esett. Akkor még magyarként, magyar lobogó alatt akart részt venni a versenyen. De kénytelen volt rájönni, hogy ahhoz, hogy a vállalkozáshoz egyáltalán reménye legyen anyagi támogatókat találni, "magyarországi születésű, amerikaiként" (Istvan Kopar, a Hungarian born American   http://goldengloberace.com/skipper/istvan-kopar/) kell definiálnia magát.Talán ha felajánlotta volna, hogy rúg Andorrának két gólt....

Hogy lesz valakiből vitorlázó?

Persze mindenkiből másképp, de azért vannak gyakori közös vonások. Ha valaki gyerekként Vernét, Dékány Andrást olvas, ráadásul a papája is vitorlázó, az elég erős indíttatás. Idősebb Kopár István, jelen blog tárgyának édesapja ismert vitorlázó volt a Balatonon, nekem legemlékezetesebb vitorlázós története a második világháborúból való. 1944-ben  bombázók  felvonulási területe volt a Balaton feletti légtér, az USA légiereje  nehézbombázók sokaságával semmisítette meg  a végpusztulás szélén tántorgó Magyarország maradék stratégiai célpontjait. A Balaton szerencsére nem tartozott közéjük, ezért Kopár Pista ( a földkerülő Istvánt ezért nem "Pistázom" nekem az örökre az apja marad akivel egy hajóosztályban  versenyeztem) egy szép könnyűszeles nyári napon békésen vitorlázott társaival a keszthelyi öbölben, amikor  feltekintve az égre, látta, hogy a B-24 Liberátorok egyik kísérő vadászgépe kiválik a kötelékből és "rácsap" a Balatonra. Nem tréfaság, háború van, elég csak megnyomni egy gombot odafent és se hajó se ember nem marad vitorlázva utána, reflexből ugrik mindenki a vízbe a hajóból, tán nem fogja egyenként legéppuskázni az úszókat az ellenség. Szerencsére, (meg Pista és később születendő fia István szerencséjére) szó sincs ilyesmiről. A vadászgép egészen alacsonyan elszáll az árboc felett, leír egy kört, a csűrőlapokkal meglengeti szárnyait ( repülőknél ez üdvözlést jelent), majd meredeken emelkedve csatlakozik a halálosztókhoz. A háború a legcsúnyább dolog a világon, nem vonok itt le komplikált  következtetéseket, de az biztos, hogy az a pilóta ott vitorlázó volt. A másik amit nem felejtek el soha amikor István első földkerülő útjára készült. Nem sokkal előtte halt meg öccse, aki vidám jóképű, 25 év körüli fiatalember volt, csinos barátnőjével szörfözött rendszeresen Siófokon és egy  középfül gyulladásból kialakuló agyhártyagyulladás  okozta a halálát. Kopár Pista könnyezve mondta nekem, hogy nem tudja Istvánt lebeszélni erről a szerinte őrültségről, azt mondta "Vili ez a fiam is meg fog halni." Szerencsére nem így történt, bár aki olvasta István első könyvét a "Kihívás"-t, az tudja, nem sokon múlott.  Még két  emlék a 2016 Karácsonyakor  elhunyt idősebb Kopárról, aki a MAHART siófoki üzemigazgatója volt nyugdíjba vonulása előtt, régi álmai közül az egyiket megvalósította, a Balatonfüreden parti kocsmává silányított gyönyörű hajót a Helkát, sikerült kimentenie ebből a gyalázatból és aktív évei utolsóinak egyikében a hajó ismét utasokat szállított a Balatonon, másik álmát, a Sió csatorna állandó hajózásra való alkalmassá tételét, mely a somogyi térség azóta is vegetáló idegenforgalmát vízi turizmussal megsegíthette volna, kicsinyes gáncsoskodás ellehetetlenítette.  Szóval van családi háttere a kemény koponyának. 

Miért lett ez a blog?

Az apropó szomorú. Ott van az alcímben" Szitnyai Jenő emlékblog". Néhány hete elhunyt ő aki korábban minden különleges sportteljesítmény méltatója, publikálója volt a médiában, így Kopár István korábbi életútját is az ö tudósításaiból követhette nyomon akit érdekelt. Elkezdte  most is az adatgyűjtést, itt

https://www.facebook.com/Kop%C3%A1r-Istv%C3%A1n-%C3%9Ajra-a-f%C3%B6ld-k%C3%B6r%C3%BCl-485895898201602/?fref=ts

publikálta, egyelőre válogatás és szerkesztés nélkül. Hogy ebből és a továbbiakból átfogó munka legyen, halála megakadályozta. Kopár István többek közt barátja Szitnyai Jenő  temetésére jött haza az Amerikai Egyesült Államokból, ahol él és dolgozik. Életét, a legújabb kihívásra készülődését angol nyelvű honlapján

http://koparsailing.com/

, valamint a verseny internetes honlapján

http://goldengloberace.com/

nyomon követheti aki beszél angolul, de  magyar nyelven nincs anyag erről. Engem,  egykori tengerész kollégáját, vitorlázó klubtársát és barátját kért fel rá, hogy a Jenő halálával keletkezett űrt segítsek betölteni. Megtisztelő feladat, bár nem tudom képes leszek e amatőrként egy igazi profi nyomába lépkedni. A következőkben írni fogok a magam stílusában Kopár Istvánról, olyat is amit csak én tudok, meg olyat is amit mindenki aki olvasta a könyveit és akár jobban is tud mint én.  Olyasmit amit mindenki elolvashat az itt már közölt és a továbbiakban is megjelenő linkeken angol nyelven, de mint említettem ez a blog elsősorban a csak magyarul értőknek szól, így a "vájtfülűeknek" inkább csak olyan emlékeztetőféle lesz. Ehhez kérem, ahogy a régi könyvekben a szerzők esedezni szoktak,  "a nyájas olvasó elnéző figyelmét".

Szitnyai Jenő és Kopár István az A38 hajón.

 Akkor még minden rendben volt. Mikrofon mindig a kézben.....koparistvan-szitnyaijeno-a38hajo1.jpg

És amikor már nem.szitnyaijeno-koparistvan_temetes.jpg

(A képeket Péteri László készítette. )