De kicsit előreszaladtam az időben. Ott tartunk, hogy Kopár István tengerésztiszt járja a tengereket  a MAHART hajókon, amikor még 23 tengerjárón lengetett magyar lobogót a  szél szerte a világon. ( a lobogó és a zászló közt az a különbség, hogy a zászló rúdon, a lobogó meg kötélen van, ezt összekeverni a legnagyobb illetlenség). De öccse tragikus halála és nyughatatlan természete új utakra vezette a kihívások örökös megszállottját. A cégnél egyre rosszabb volt a légkör. Még híre sem volt (1984-et írunk) a rendszerváltásnak, de bizonytalanul alakultak a dolgok. A vállalt teljes és folyamatos átszervezése közepette érdekcsoportok, ügyeskedések, harc a pozíciókért, kisstílű furkálódások, mindent átitatott a "létező szocializmus diszkrét bája".  Én aki 1980-ban  választottam új pályát tökéletesen megértem, hogy ő,  utánam négy évvel ugyanerre a döntésre jutott. Én még a vitorlás klubot is otthagytam, pedig szerettem ott lenni nyaranta többhónapos tengerész-szabadságon, de nagyon megviselt amikor egy egy főelvtárs megjelent a klubban és kezdetét vette a kötelező seggnyalás. (Bocsánat, hogy privatizálok, ez itten a "Kopárblog", de megrohannak a személyes emlékek, pedig ez már történelem, az egykoron nagyhatalmú elvtársak mára vagy senkik, vagy oszlopos kormánypárti törzsutasok). Az, hogy ő később dobta be a törölközőt nyilván azért volt, mert nálam sokkal többet fektetett be a tengerészpályába, neki mint tengerésztisztnek,  közlekedésmérnöknek, rádiótávirásznak, ott kellett lennie a  hajók közelében. Hogy ott maradjon félrevonult és új terveket kovácsolt. Kívülállók, de még a saját családja számára is érthetetlen döntést hozott, megpályázta a Balatonalmádi kikötő kikötőőri állását. Olyasmi ez mint  amikor valaki osztályvezető egy cégnél de feláll az íróasztaltól és elmegy a karbantartó részleghez burkolónak. ( ezt is nagyon megértem, én a rákövetkező munkahelyemen műszaki igazgató helyettes voltam, de miután összerúgtam a patkót a vezetéssel elmentem villanyszerelőnek a cég egy másik egységéhez, mert azt mondtam amíg ez a  rendszer lesz én nem leszek középvezető és akkor  1985-ben még senki nem tudta, hogy mi lesz '89-ben {ahogy '90-ben sem számított senki rá, hogy a bolsevizmust azok hozzák vissza negyed évszázad múlva akik megdöntötték} )  Részlet az első könyvéből:

"Minden vágyam -mondtam a balatoni igazgatónak-, hogy hű kutyámmal a móló végére kerékpározzak és ott az eseményt csodálattal figyelő gyereksereg szeme láttára a viharágyút szertartásosan elsüssem. "( akkoriban még a viharjelzés nem villogó fényekkel, hanem egy ágyúlövés kíséretében a móló végén lévő árbocra felhúzott gömb alakú kosárral történt.)

A dolog az igazgató számára is felfoghatatlan volt, de be kellett lássa, hogy nincs értelmes indoka visszautasítani egy hatelemis állás betöltésére jelentkező diplomást, így hősünk elnyerte a megbízást. Azonnal lázas munkába kezdett. Kibérelte a kikötő melletti gazos területet és kikötőépítésbe kezdett. Messzire látó világlátott szeme megérezte, hogy a Balatonon is be fognak következni azok a változások, amik a tengerek álmos kikötőfaluit is megváltoztatták a turizmus XX. század végi fejlődésével. De Magyarország még nem tartott itt. Megnyíltak ugyan a kiskapuk, a GMK-k szaporodtak,  a kapitalizmus megkezdte  a "létező szocializmus" erodálását, de a várva várt fejlődés nem indult meg. Még a Kopár-féle elszántság és szívós munka is kevés volt hozzá. A kikötő beleveszett a hivatali bürokrácia mocsarába. Ismét a könyvéből idézek:

"..a vállalkozásokkal szemben alkalmazott mind erőteljesebb diszkrimináció, az egyéni kezdeményezések kíméletlen elfojtása... a megye (Veszprém) stratégiai jelentőségénél fogva a pártállamhoz feltétlen hű vezetőket igényelt, a lojalitás az irányító posztok elnyeréséhez nemcsak  elegendő, de az egyetlen szükséges erény is volt". ( na ezt legalább nem kell a fiataloknak elmagyarázni, aki ma születik máris, benne él)

A folyamatos harc felemészteni látszott az alkotó energiákat, Istvánt elborította a kilátástalanság. Azok akiket tetterővel áldott (vert?) meg a sors nem szenvedhetnek semmitől jobban mint a tehetetlenségtől. Ez az a csapás ami sokkal több annál, mint amit az egyénnek jelent. Ez a nemzetromlás maga.  A magyar tehetségek rendszerektől, történelmi koroktól függetlenül kényszerültek arra, hogy belebukjanak nagyívű terveikbe, melyek valóra nem válásának a nemzet látta kárát. Az egyén igyekszik kiutat találni. István tehetségével, ha csak a személyes boldogulás lett volna a célja, abban az időben amikor a "kis halakat" már engedték úszkálni a pocsolyában lehetett volna könnyedén sikeres butikos, megszedhette volna magát a móló tövében nyitott lángos sütödével, vagy zöldségesstanddal, de hát  hogy nézett volna tükörbe, meg az őt támogatók szemébe, ha nem csinál valami olyat amivel kivívja a megbecsülést magával szemben is magának? Tele az ország, meg a detoxikáló meghasonlottakkal, nem akart közéjük tartozni, ezért olyan feladatot keresett ami nem függ mások kegyétől, amihez nem kell a hatalomhoz idomulni és ami méltó hozzá, amibe beleölheti a benne felhalmozott energiákat. Ekkor fogalmazódott meg benne az ötlet, hogy egyedül fogja körbevitorlázni a földet. Nem kis tépelődés után döntött a kaland megvalósítása mellett, családos emberként egy konkrétan életveszélyes  vállalkozás megvalósítása, súlyos döntés. Erről a megvalósításról fogok mesélni a következő részben.